Egy
A felhők feletti
vakító kékségből lassan ereszkedve, szürkés felhőfoszlányokat áttörve
közelített az Airbus a leszállóhely felé. A párás fülledtségtől homályosnak
tűnő látkép Chris számára nem volt ismeretlen, de mert régóta nem
gyönyörködhetett ebben a szépségben, hát úgy tapadt a gép ablakához, mint az
először repülőre szálló kisgyerek. Boldogság volt számára belefeledkezni a táj
látványába.
Ahogy egyre
alacsonyabbra ért a gép, az ovális ablakokon csíkokban kikristályosodott
jégszemek pillanatok alatt tűntek el. Szinte még vízzé válni sem volt idejük,
azonnal elpárologtak a gyorsan emelkedő hőmérséklet hatására. Az A320-as
hajtóműveinek zúgásából hallani lehetett, ahogy a fékezőlapátok egyre tompítják
a sebességet, és a pilóta folyamatosan csökkenti a magasságot. A stewardessek a
gép orrából néha hátralestek, hogy van-e olyan renitens utas, aki a jelzések
ellenére nem szíjazta be magát az ülésébe, de már ők sem mászkáltak a sorok
közötti szűk folyosón, lehajtható székeiken várták a landolást.
Chris szeme
szinte itta a látványt. A tengerpart tagolt vonalát nagyjából északnyugatról
délkelet felé követő repülőgépből nézve először csak a hegyek fehéres kőzete
világlott ki, majd az utak szerteszét kanyargó szürkés csíkjai villantak elő,
de hamarosan látni lehetett a tengert hasító nagyobb hajók maguk után húzott
fodrozódó hullámait is. Kisebb-nagyobb házcsoportok, apró települések jelentek
meg a látóhatáron, azután a cikcakkos körvonalú félsziget és a rajta sűrűn
sorakozó házak is mutatták a végállomást. Ez itt már Dubrovnik.
A repülőgép
néhány pillanat alatt áthúzott a város felett. A Lapad-félsziget szállodái, a
Pile városrész öreg házai és persze a világörökséghez tartozó óváros fallal
körülvett sűrű sikátorai felett villámgyorsan siklottak át. Bal oldalra, a
szárazföld irányába pillantva Chris még ráismert Gruž kikötőjére, majd a Srđ
hegyormára és rajta a Napóleon-erődre, de azután már-már követhetetlenül
gyorsan maradt el a vidék többi épülete, ahogy a gép egyre közelebb került a
repülőtérhez. Čilipi betoncsíkját már nem lehetett látni a bal oldali szárny
mellől, a gépmadár maga alá gyűrte a landoláskor. Abszolút profi módon,
egyetlen oldalra billenés vagy visszapattanás nélkül érték el a kerekek a
kifutópályát, s abban a pillanatban máris az ülésbe nyomta az utasokat a
fékezőerő. Chris az utolsó másodperceket már hátradőlve töltötte, élvezte a rá
ható nehézségi erőt. Ez amolyan adrenalinfröccs volt számára, agyának rejtett
zugaiban ugyanis ott lapult az az egészen aprócska félelem, ami a landolásokkal
együtt jár – mi lesz, ha most történik valami? –, de józan eszével tudta, hogy
sima ügy lesz a leszállás. Az óriási erő, amely ilyenkor az ülésbe préseli az
embert, borzongató, de jóleső izgalom volt a számára, amit kifejezetten
élvezett. Ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy egyszer utána kellene már néznie,
hány „g”-vel passzírozódik az ember a repülők üléseibe. Fél szemmel a közeli
üléssorok felé pillantva azt is látta, hogy egyeseknek ez inkább a kétségbeesés
pillanata. Ők görcsbe rándult gyomorral és elfehéredve, görcsös kézzel a karfába
markolva szenvedték végig a landolás perceit.
Az Airbus néhány
pillanat múlva már lelassulva gurult a kifutón a terminálépülethez. Kerekei
aprókat döccentek a betonpálya kisebb egyenetlenségein, de csakhamar beállt a
fekvő vízcsepphez vagy talán lapos aljú kavicshoz hasonló főépület elé. A
„menekülni” szándékozók már kapcsolták ki a biztonsági övüket, türelmetlenül
emelkedtek fel, hogy a fejük felett lévő csomagtartókat nyitogassák. Még gurult
a gép, amikor néhányan már kapkodva szedelőzködni kezdtek. Felbolydult a
géptörzs belseje, ahogy a nagyjából másfélszáz utas majdhogynem egyszerre
készülődni kezdett a kiszálláshoz.
Chris magában
azon vigyorgott: miért van az, hogy mindig azok akarnak leghamarabb kiszállni,
akik az ablak mellett ülnek? Fel sem tudnak állni a helyükről, mert
kiegyenesedve nem fér el a fejük, de már mennének, másznának, taposnának át a
mellettük lévő két ülésen és a benne ülőkön. Akkor meg miért akarnak az ablak
mellett helyet foglalni? Végtére is mindegy, ez csak egy apró kitérő volt Chris
gondolataiban, mert szeretett néha mosolyogni az emberi butaság apró, de
sokatmondó megnyilvánulásain. De ugyanúgy fel is tudta húzni magát a hülyeség
legtöbb jelén. Most azonban inkább csak mosolygott. Jó kedve volt, ahogy az
előtte álló napokra gondolt.
A gép ajtajához
érve Christ nagy erővel vágta mellbe az adriai nyár. Úgy érezte magát, mintha
egy közelben becsapódó bomba lökéshulláma nyomta volna össze a mellkasát. De
nem is számított másra. A forró déli szél, vagyis a jugó a várakozásai része volt.
Elvégre ilyen az Adria mellett júliusban, kánikulában.
A gurulóúton
kijelölt csíkok között húzták-vonták az utasok a maguk cókmókját. A kevésbé
felkészültekről már csorgott a verejték, ahogy vastag nadrágban, pulóverben, a
férfiak zakóban leszálltak a gépről. A felszálláskor Bécsben még kissé hűvös
volt, egy hidegfront betörése után alig húsz fokot mutattak a hőmérők még
délben is. Chris viszont készült a kánikulára. Fehér talpú, fekete hasított
bőrből készült Lacoste sportcipőt és fehér vászonnadrágot viselt, amely nem is
nagyon gyűrődött meg a repülőn. Türkizkék színű teniszpóló volt rajta, a
Bécsben a hátára dobott vékony pulóvert még a gépen elcsomagolta bőröndjébe.
Könnyen, lazán, sportosan húzta maga mögött a kerekes bőröndöt a fogadócsarnok
felé, nem izzadt úgy, mint az utasok többsége. És élvezte a szemből fújó
erőteljes, bár fülledt szelet.
Az
útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat egészen gyors volt, a két hatósági ember
faarccal végezte a munkáját. De nagyon unták, ez a képükre volt írva. Persze
egy mediterrán nép fiaival és lányaival elég nagy kiszúrás, ha kora délután,
sziesztázás helyett dolgozniuk kell. Hát még a tengerparton!
A
terminálépületből kilépve már nemcsak a hajtóművekben elégett vagy még fel sem
töltött kerozin szagát lehetett érezni, Chris orrát azonnal megcsapta a fenyők,
a levendula, a rozmaring, meg még ki tudja, hányféle illatozó növény
sós-fűszeres lehelete. Egy pillanatra meg is állt, próbált mélyet szippantani,
de az illatfelhő még korántsem volt igazán tiszta a repülőtéri környezetben.
A vastag
bajuszú, jó ötvenes sofőr papírtáblával ácsorgott a kocsija mellett, rajta
Chris Valentine nevével. Ez így volt szokás, merthogy a központi szerkesztőség
angyala, vagyis Angel, az utaztató részleg ügyintézője mindenről gondoskodott, ezért
várta névre szólóan a taxi Christ. Az ezüstmetál Mercedes kormányosa egy hangos
„Dobar dan!”-nal üdvözölte a hozzá
lépő férfit. Mosolygós és segítőkész volt, azonnal elvette a bőröndöt, és
fürgén a csomagtartóba helyezte. Örült, ha céges megrendelésre kapott fuvart,
mert az ingyen utazó üzletemberek általában egészen szép borravalóval búcsúztak
el tőle.
Chris az
anyósülésben foglalt helyet.
– Hotel
Dubrovnik President? – A taxis mindössze ennyit kérdezett, arra gondolván, hogy
az előre megadott címen kívül úgysem nagyon tud miről társalogni külföldi
utasával.
– Da, molim! – válaszolta udvariasan Chris horvátul, mire a sofőr
a meglepődés halvány jele nélkül vetett egy oldalpillantást utasára. Csupán
rögzítette, hogy a vele utazó férfi idegen neve ellenére ért az ő nyelvén.
Aztán még ugyanebben a másodpercben, a kormányt balra rántva kilőtt a
drosztról. Közben nem is nézett balra, hogy más is van-e esetleg az úton…
Elég tempósan
vezetett, Chrisnek is jobban esett, ha a kanyargós, hegyoldalban csalinkázó úton
fél kézzel a karfát fogja. A majrévasat, ahogy ezt valakitől hosszú évekkel
ezelőtt hallotta. Nem félt, csak utálta az ide-oda dobálózást, és így legalább
kitámasztotta magát. A vezető ugyanis elég bátor lendülettel suhant,
különösebben nem foglalkozott a sebességkorlátozással és a szembejövőkkel. A
sofőr meglehetősen magabiztos volt, olyannyira, hogy sokszor az utat se nézte,
inkább fejét enyhén előredöntve kissé jobb felé fordult, hogy beszédbe
elegyedjen utasával. Horvátul, ha már motyog valamit a nyelvén ez az ember.
– Nem először
jár itt, ugye? – fogalmazta meg inkább kijelentésként, mintsem kérdés
formájában. Biztos volt benne, hogy ennek a nyugati fickónak volt már dolga
errefelé.
Chris azonban
nem akart most túl sokat beszélni, neki fontosabb volt, hogy a tájat csodálja.
A nyelvleckék ráérnek később is.
– Voltam már, de
elég régen.
– Ahhoz képest
jól beszél horvátul – noszogatta tovább a taxis.
– Sajnos sokat
felejtettem – válaszolta Chris, de már nézett is kifelé az oldalablakon, hátha
a vezető rájön, hogy ő most nem ezzel akar foglalkozni. Inkább elmerült volna a
csendes szemlélődésben a szállodáig vezető huszonöt kilométeres úton. Szemből
éppen előbukkant a dombok mögül a dubrovniki óváros sziluettje, most már előre
tekintve abban akart gyönyörködni.
De a hullámzóan
száguldó autóban a szeme elé férkőzött a filmszerűen megőrzött emlékkép. Amikor
bombák röpködtek, gránátok robbantak, a városfal darabjai tégla- és mészport
füstölve szakadtak ki a helyükről. A ritkán előhozakodó emlékfoszlányok most,
itt, hirtelen nagyon közelinek tűntek…
A sofőr az
ábrándozó utasára pillantva vette a lapot, elhallgatott. Teljes csend azért nem
volt a kocsiban, mert a rádióban tamburazene szólt, szemernyi kétséget sem
hagyva afelől, hogy hol is van az ember.
Chris a várost
átszelő száguldás során a vörös cserepes, kőfalú épületeket csodálta, a
hatalmas pálmák és narancsfák zöldjébe is belefeledkezve. Kereste, de valójában
nem akarta látni a nyomokat, a romokat, a háborús maradványokat, és bizony
örült is annak, hogy szinte semmi ilyesmit nem tapasztalt. Napfényes nyári
tengerparti város terült el előtte, ősöreg épületekkel, modern szállodákkal,
égbe nyúló pálmákkal és cédrusokkal. A kacskaringózó utak akár a francia
Riviéra vagy az olasz tengerpart városaiban is lehettek volna, de a hangulat
összetéveszthetetlenül a dél-dalmát városé volt.
Alig háromnegyed
óra alatt megérkeztek a Babin kuk városrészben található Presidenthez. A
négycsillagos hotel elé kanyarodva az épület nem tűnt impozánsnak, a
szemlélőnek inkább olyan érzése volt, mintha a felsőbb szinteket elfelejtették
volna megépíteni. Ennek ellenére Angel kifejezetten Chris kérésére foglalt
helyet itt a következő napokra. A hotel ugyanis – Chris szerint zseniális
ötletként – „fordítva” épült! Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a feje
tetején áll az épület, de az igaz, hogy fent kezdődik minden. A hotel bejárata
ugyanis a legfelső szinten van, ezért nincs felfelé több emelet. A vendégek
innen ereszkednek lefelé a szobáikba, merthogy az egész szálloda hegyoldalba épült.
Fentről lefelé lépcsőzetesen tapadnak a szintek a sziklához, mint két szétnyíló
tenyér, két különálló szárnyat alkotva.
A liftek és a
szobák sem mindennapiak! A felvonó inkább siklóhoz hasonlít. Ahogy a recepció
szintjén beszáll valaki az üvegkabinba, az nem függőlegesen, hanem nagyjából
negyvenöt fokos szögben indul el, és pillanatok alatt a napfényes ég alatt
bukkan ki. A két épületszárny közé, mindkét oldalra párhuzamosan, kívülre
helyeztek egy-egy sínsort, így az azokon közlekedő siklóliftből a pár másodperces
„utazás” alatt is élvezhető a tengeri panoráma. Chris kedves emlékei között
őrizgette ezt a hotelt, azért akart most is itt megszállni. De nemcsak az
épület sajátosságai miatt fűződtek hozzá kitörölhetetlen gondolatok.
Volt valaki,
akivel eltöltött egy kis időt ebben a szállodában…
A taxióra
kétszázharminc kunát mutatott, Chris kétszázötvenet adott a sofőrnek, aki
mosollyal nyugtázta a gáláns borravalót. Kézzel megírta a számlát, majd
előzékenyen kivette a csomagtartóból Chris bőröndjét.
Az új vendég a
kerekes poggyászt végiggurította a fehér márványpadlón, majd a hallba érve
határozott léptekkel a recepciósok felé fordult. A négyszáznegyvenhármas szoba
kulcsát, vagyis egy bankkártya méretű elektronikus lapot kapott kézhez, miután
pár perc alatt megtörtént a bejelentkezési procedúra. A portáspulttól kissé
távolabb lévő liftekhez sétált, és már előre készült a „siklózásra”. Ezekben a
kora délutáni órákban a legtöbb vendég a tengerben áztatta magát, a
fogadószinten alig lézengtek néhányan, úgyhogy nem sokat kellett várnia, hogy
zümmögve megérkezzen a lift. Chris beszállt, behúzta a szőnyegborítású kabinba
a bőröndjét, és megkezdődött az ereszkedő utazás. Odabent fullasztó, sós, párás
levegő érződött, de ahogy elindult, máris csodálhatta a szálloda strandjának és
az Adria végtelenjének szigetekkel szabdalt látványát. Azonnal kedve támadt
fejest ugrani a fehér kavicsokkal szegélyezett kéklő mélységbe, de előbb muszáj
volt megkeresnie a szobáját.
Mennyire más ma
ez a hotel! – állapította meg Chris olyan érzéssel, hogy abban sajátosan
elegyedett a rémálmok emléke és a nosztalgia.
Mintha egy
kisebbfajta jacht fedélzetére lépett volna, úgy érezte magát, ahogy a
négyszáznegyvenhármas szoba elektronikus ajtaja megnyílt előtte a kulcskártya
behelyezése után. Szobája olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt hajó belső
fedélzete, ahonnan a két fal teljes szélességében szétnyitható erkélyajtón
keresztül a tatra lehet kilépni. Az egy személynek amúgy sem apró szoba
alapterületénél legalább háromszor nagyobb volt a hozzá tartozó terasz, amely
több mint tíz méter hosszan, oldalt virágágyásokkal beültetve nyúlt ki a tenger
felé. Már-már olyan érzetet kínált, mintha a hátsó fedélzetről csupán egy apró
létra kellene, hogy lábunkkal megérinthessük a ringató hullámokat. Sok-sok jó
színvonalú szállodai szobában lakott már, de Chris meggyőződése volt, hogy
ennél jobban megtervezett és kialakított szálláshelyet sehol nem látott
Tokiótól New Yorkig. Legfeljebb a csendes-óceáni szigetvilág közvetlenül a víz
fölé épített luxusszállodái lehetnek hasonlóan bámulatosak, de ő ezeket a
kényeztető helyeket – egyelőre!, ahogy azt hozzá szokta tenni – csak tévéből
ismerte.
A tágas szoba fő
helyén a széles franciaágy terpeszkedett letakarva, majd egy kis dobogó,
amelynek szélén hajókötélből kialakított korlát állt. Terasz felőli oldalán egy
bőr sarokgarnitúra kínált kényelmet. Az L alakú pihenőhely fordulójában apró
dohányzóasztal és egy öblös forgószék várta a vendéget. Az asztalra készítve
egy palack vörösbor, egy üveg ásványvíz és ínycsiklandó gyümölcsökkel dúsan
telerakott tál csalogatta az éhes utazót. A szoba végében a faltól falig
nyitható, belülről spalettákkal is ellátott üvegajtó hívogatott, amelyen túl a
hihetetlenül hosszú erkély erősítette a hajós hangulatot.
Chris a tárolóra
fektette bőröndjét, hogy majd kipakol belőle, a következő mozdulattal pedig az
íróasztalra csúsztatta válltáskáját. Miután mostanra már az ő hátán is csorgott
a verejték a fülledtségtől, gyorsan megszabadult a pólójától. Félmeztelenül a
gránit hatású csempével borított világos fürdőszobába ment, hogy a mosdóban
felfrissítse magát hideg vízzel.
Rövid borostájú
arcát, izmos nyakát és a díjbirkózókéra egyáltalán nem emlékeztető, viszont
arányos és feszes felsőtestét kellemesen járta át a hűsítő víz. Chris nagy
sóhajtással zárta el a csapot. Izzadságtól megszabadult, napbarnított arcát a
hófehér törölközőbe temette, s szárítkozás után a tükörképére pillantott. Nem
szerette magát nézegetni, nem volt hiú, csupán vetett egy pillantást a vele
szemben álló férfira. Nem tartotta magát jóképűnek – bár tudta, hogy nincs
miért szégyenkeznie –, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy sokan irigylik,
amiért negyvenes évei elején is úgy néz ki, mint aki legfeljebb a harmincas
éveit tapossa. Könnyed és egyenes testtartású, nem izomkolosszus, de sportos
alkatú férfi feszített a tükör előtt, akin egyetlen felesleges kiló sem zavarta
az összképet. Ezzel így elégedett is volt, soha nem akart hetven centiméteres
átmérőjű bicepszeket. „Én inkább agyra gyúrok” – mondta nemegyszer, ha bárhol
is téma volt a megjelenése.
A gyors
mosakodás után jólesett neki a hideg ásványvíz, amit a bőrgarnitúrára ülve
pillanatok alatt lehajtott a poharából. Néhány szemet lecsípett az ízletes,
nagy szemű szőlőfürtből, ami falásnyi desszertként különösen finomnak tűnt. Még
mindig félmeztelenül, nyakában az enyhén nedves törölközővel a szeles teraszra
lépett, elsétált a korlátig, majd két kézzel a fémszerkezetbe kapaszkodva
becsukta a szemét. Mélyet, nagyon mélyet szippantott a tenger illatából, kimért
lassúsággal. Pár pillanatig bent tartotta a tüdejében, hogy minden apró sejtet
átjárjon a most már határozottan és tisztán fűszeres áramlat. Hosszan fújta ki
tüdeje tartalmát, majd mosolyogva nyitotta fel szemhéját, hogy az Adria
látványa is betöltse érzékszerveit.
A hotel
strandjáról csendes zsivaj hallatszott fel egy-egy csobbanás kíséretében, ahogy
valaki a habokba vetette magát. A hangok és hangfoszlányok közül a kabócák
jellegzetes kerregése emelkedett ki, mintegy zenei hátteret adva a tengerparti
zajoknak. Néha pedig hangosan felkacagott egy-egy sirály.
Chris számára
ezek voltak a legkedvesebb hangok. Ahogy a zörgőszárnyú rovarok egymást
túllicitálva, pillanatnyi szünetet sem tartva pörgették apró szárnyaikat, és
ahogy az egymást a levegőben kerülgető, csipkelődő sirályok nevettek, vagyis
inkább röhögtek. A hullámverés mellett ezek, a leginkább a fák lombjai között
rejtőző, szemmel emiatt szinte láthatatlan kabócák százai által szolgáltatott
muzsika meg a kacarászó rablómadarak adták meg a tengerparti alaphangot.
No, de most már
munkára, szorít az idő!
A szobai
ülőgarnitúrára telepedve maga mellé vette az irattartót, hogy kikeresse, mikor
érkeznek a kollégái. Kissé elhúzta a száját, amikor elolvasta, hogy Ben, a
mostanra mellé beosztott társa, és George, a fotós csak az utolsó pillanatban
érkezik, de végül is nem az ő hibájuk. Kettejüknek Párizsból kellett
Dubrovnikba érniük, márpedig ezt most csak úgy tudták megoldani, hogy a négy
óra után landoló géppel jönnek. Emberi számítás szerint öt órakor már itt
lehetnek a szállodában, de ahogy Chris Bent ismerte, valószínűbbnek tartotta,
hogy a reptérről egyből a konferencia helyszínére robognak.
– Tehát van még
majdnem négy órám – gondolkodott félhangosan Chris, de amíg ezt megfogalmazta,
már el is döntötte, hogy telefonálni fog. Még otthon kikeresett az internetes
tudakozóból egy számot, amely a Post-it tömb ragasztós szeletkéjére firkantva
virított az iratmappa belső felén.
A harmadik
csengetés után Chris tudta, hogy jó számot hívott. A mobilból érces férfihang
szólt:
– Molim! – hangzott horvátul.
Ő angolul felelt,
de kissé mintha remegett volna a hangja az izgalomtól.
– Szervusz,
Marin, Chris vagyok. Emlékszel még rám?
Pár másodpercre
elnémult a vonal. Senki nem szólt bele, mígnem a csöndet az idősebb férfi
hangja törte meg:
– Chris?! – A
csodálkozó kérdésben benne volt maga a válasz is. A férfi hangjában az öröm
mellett cseppnyi elérzékenyülés vibrált, amit még a telefon is képes volt
közvetíteni. – Honnan hívsz? – váltott ő is angolra.
– Most szálltam
le Dubrovnikban. Dolgozni jöttem, de érdekelne, hogy milyen errefelé a
nyugdíjasok élete.
Megint csak
rövid szünet állt be.
– Fél órán belül
ott vagyok, ha megmondod, melyik hotelben szálltál meg – válaszolt Marin, és a
hangjában bujkáló izgalom már a közeli találkozás reményének szólt.
– A Presidentben
lakom. Hatkor kezdődik a konferencia a Palace-ban, arra oda kell érnem, de
addig bármi belefér.
– Gyere le a
szálloda mólójához! Legkésőbb fél óra, és ott vagyok! – hadarta izgatottságában
a régről végtelenül nyugodtnak ismert Marin. De hozzátette még azt is: –
Piszkosul örülök neked!
***
Huszonkettő
Ezt egyáltalán nem értem… Hogyhogy szerelmesek voltatok egymásba? Mióta ismered egyáltalán az anyámat? – Sandra nem tudta és nem is akarta leplezni értetlenségét. Teljesen kiborította a váratlan kijelentés, hogy Chris és az ő anyja szerelmesek voltak egymásba.
– Tudom,
belátom, hibát követtem el, hogy nem mondtam el neked ezt a történetet már
korábban. De őszintén mondom, soha nem gondoltam volna, hogy nektek bármi
közötök is lenne egymáshoz. Már úgy értem, hogy ismeritek egymást, sőt ennyire
közeli rokonok vagytok! Hidd el, hogy ez a felismerés nekem is megdöbbentő
volt!
A hullámok
csapkodásától recsegő-nyikorgó mólón álltak. A lány nem nézett a férfira, nem
tudott volna most a szemébe nézni. Merengő tekintete valahova a távolba
fúródott, a kéklő mélységbe. Profilján a napfénytől visszatükröződött a tenger
hullámzása. A bőrén vakítóan fehéren vibráltak a törésvonalak, amelyek
majdhogynem reflektorként világították meg kecses arcélét.
Fájdalmasan szép
látvány volt Chris számára.
– Még mindig nem
világos számomra, hogy ti mikor találkoztatok – térítette vissza a merengésből
Sandra kérdése.
– Ne értsd
félre, nem mai történet ez! Nem most, hanem több mint húsz éve ismerkedtünk meg
egymással.
Chris most
elhallgatott, azon gondolkodott, hol is kezdje a mondandóját. Nem akart
eltitkolni semmit Sandra elől, de nem tudta, mennyit kellene elárulnia a
Petrával való kapcsolatáról. Hiába volt szép történet, a mostani eseményeknek
és ennek a találkozásnak a fényében mégis egészen új színben tűnt fel.
A Palace
mólójánál szinte teljesen egyedül voltak. Csak a távolabb fürdőzők vidám
zsivajgásából lehetett arra következtetni, hogy természetesen nem néptelen a
környék. Bár kettesben voltak, teljesen mégsem maradtak magukra. A parton
szolgálatot teljesítő biztonsági ember először tudomást sem vett róluk, kellő
rutinnal gyorsan felmérte érkezésükkor, hogy ez a két ember biztosan nem
jelenthet veszélyt a közbiztonságra. Sőt még annyi tapintat is volt benne, hogy
amikor akaratlanul is eljutottak a fülébe a veszekedésnek tűnő hangfoszlányok,
kissé távolabb lépett. Nem akart sem fültanúja, sem megzavarója lenni egy
szerelmespár csörtéjének. Csak néha pillantott feléjük, mert annyit szavak
nélkül is megértett a szituációból, hogy a lány valamiért igencsak
elkeseredett.
Sandra még
mindig várta, hogy a férfi milyen magyarázattal áll elő, mert sokkoló volt
számára a tudat, sőt már a puszta gondolat is, hogy belehabarodott az anyja
egykori pasijába… Nem is értette, talán nem akarta felfogni az agya, hogy ilyesmi
előfordulhat. A véletlen vagy a sorsszerűség ennyire összekuszálhatja a
szálakat? Rátalál valakire, akivel még jóformán el sem kezdődik a kapcsolatuk,
de máris bekövetkezik a vég? Hát ennyi lenne csupán?
Chris tisztán
látta a kétségbeesést Sandra arcán, nem akarta tovább borzolni az idegeit.
–
Haditudósítóként dolgoztam a délszláv háború idején itt, Dubrovnikban. A
szállodában, ahol mi, újságírók laktunk, megismerkedtem az édesanyáddal,
Petrával, aki akkoriban ott dolgozott. Kedves, mosolygós, segítőkész, de
magányos lány volt. Egyszerűen összehozott bennünket a kölcsönös vonzalom, nem
tagadom.
Megállt egy
pillanatra, a folytatás megfogalmazásán gondolkodott.
– Tudod, amikor
körbevesz a tragédia, amikor nem tudsz elmenekülni a nyomasztó valóság, a tomboló
erőszak, az értelmetlen és kegyetlen háború elől, olyankor sokkal jobban vágysz
a szeretetre, a gondoskodásra… Reménytelen, kiégett emberek vettek körül
bennünket. Aki tehette, elmenekült, aki nem tudott, mert maradnia kellett, az
másokban kereste a támaszt… Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy milyen érzés,
amikor csak a borzalmat látod magad körül, de te annál inkább vágysz a jóra, a
szeretetre. Görcsösen kapaszkodsz mindenbe, ami szép és jó, ami legalább
csöppnyi megnyugvást ad, menedéket kínál a brutális valóság elől.
Egy pillanatra
megtorpant az eszmefuttatásban, mert azt látta, hogy a lány csak nézi őt, és
semmit nem ért abból, ami akkoriban történt. Ez réges-régi eset, a távoli
múltba vész, csak emlékként maradt meg. Chris mégis magyarázatot akart adni,
mert látta Sandrán, hogy ez a hihetetlennek tűnő szituáció teljesen felkavarta.
– Lehet, hogy
mindez úgy hangzik, mintha sajnálatból kerültünk volna közelebb egymáshoz, de
nem így történt. Szerettük egymást, ez tény, nem is akarom tagadni.
Sandra jó ideig
forgatta a fejében a hallottakat. Nem zárkózott el attól, hogy megértse, mi is
történt, de annyira új volt még neki ez a szembesülés anyja múltjával, hogy még
nem tudta feldolgozni ezeket az információkat. Az értetlenség miatt fejcsóválva
tette fel a kérdést:
– De akkor meg
miért lett vége a kapcsolatotoknak?
– Azt hiszem,
még ha nem is vallottuk be magunknak, tisztában voltunk vele, hogy valószínűleg
nem leszünk együtt örökké. Nem túl hosszú ideig, alig több mint két hónapig
voltam itt tudósítóként, azt édesanyád is tudta, hogy egyszer haza kell mennem
innen. Valószínűleg ez volt az oka, hogy a kettőnk kapcsolata véget ért. Ehhez
már csak apropó volt Rob.
Sandra
hallgatott, nem bírt megszólalni. Most már annyira felkavaró volt számára
mindaz, amit hallott, hogy nem tudott mihez kezdeni vele. Tétován téblábolt a
kavicsokon, azután váratlanul megállt, tekintetét a férfira emelte.
– Ne haragudj,
de most nekem kell elmennem…
Azonnal sarkon
fordult. Nem nézett hátra, nem akarta, hogy Chris lássa a könnyeit.
A férfi nem
indult a lány után. Érezte, hogy nem tudná visszatartani, de tisztában volt
azzal is, hogy képtelen volna bármi okosat mondani. Nem lennének érvei,
mondvacsinált magyarázatokkal meg mi értelme lett volna előállni? Hogy még
jobban magára haragítsa Sandrát? Nem ezt érdemli ez a lány.
Mégis utána
kiáltott:
– Sandra! Még
egy percet adj nekem!
A lány
megfordult, de ekkor már nem tudta visszatartani a sírást. Nem szólt semmit,
csupán Chris tekintetét kereste, várta, hogy mit akar még mondani.
A férfiból
nehezen törtek elő a szavak, de remélte, hogy meg tudja értetni a lánnyal:
cseppet sem közömbös számára.
– Hallani
szeretném, mi zajlik benned! Mondd el nekem, hogyan érzel, mert látom rajtad,
hogy megbántottalak… Nem állt szándékomban, jó volna, ha ezt elhinnéd!
– Valamit még
muszáj megkérdeznem – szipogott Sandra. – Mikor hagytad itt az anyámat?
– Nem hagytam
itt… – kezdett volna Chris zavart magyarázkodásba, de a lány leintette. Egészen
másra volt kíváncsi, nem a szakítás okára.
– Csak azt mondd
meg, hogy mikor voltál itt, Dubrovnikban!
–
Ezerkilencszázkilencvenkettő elején mentem vissza Angliába. Miért fontos ez?
– Nem is
gondolkodtál el ezen? Hogy miért számít, mikor voltál itt? Én ugyanis
ezerkilencszázkilencvenkettőben születtem… – zokogta most már a lány.
– De… – Chris
száját csak hebegés hagyta el, a mondatot nem tudta befejezni.
– Még mindig nem
érted? – szakadt ki a fájdalom most már Sandrából. – Lefeküdtél az anyámmal! És
nem sokkal később megszülettem én! Mond ez neked valamit?!