Az utazásban
sokszor a készülődés a legszebb. Amikor még minden túl távolinak tűnik, de
azért az ember napról napra jobban várja azt a pillanatot, amikor az országúti
kanyarokban, a szél által hófehérre koptatott sziklák között egyszer csak
feltűnik az a vakító kékség, aminek látványára hónapok óta vártunk.
Amikor feltűnik
előttünk az Adria.
Ez az élmény
nemcsak a szemnek, de minden érzékszervünknek szól. Semmi mással össze nem
téveszthető hangok töltik be a levegőt: a kabócák kerregése és a sirályok
kacagása. A bódító, sokat ígérő, szabadságvágyunkat megtestesítő látvány
mellett a tengert érezni is kell. Az orrunk egyetlen szippantásával is
megbizonyosodhatunk arról, hogy itt vagyunk, megérkeztünk. A sós-párás
levegőben fűszeres illatokkal keveredő áramlatok nem csapnak be senkit: itt a
belső megtisztulás, a légutak felszabadulásának pillanata, amikor mély
lélegzetet kell venni, hogy egy életre rögződjön az idegvégződéseinkben a
tengeri levegő semmi mással össze nem téveszthető érzete.
És a látvány…!
Betelni nem
lehet a sziklák közül először csak apró jelzésekben előtűnő kékséggel. Az út a
hegyekből kibukkanva kezdetben csak lassan ereszkedik alá, jó ideig azonban még
magasból, szinte repülve közelítjük meg úti célunkat, az Adriát. Előttünk a
ragyogó kék ég, ahogy a távolban összeolvad a tenger zöldes-kékes mélységeivel.
Mintha mindig ide tartoztunk volna…
Amikor a Gorski
Kotar-hegységet áttörő országúton érkezve életemben először láttam meg az
Adriai-tenger fehér hullámtaréjokkal tarkított vizét, úgy éreztem, mintha
belecsöppentem volna egy szimfonikus költemény születésébe. Maga az utazás, az
előkészület a megérkezés ünnepének nyitánya, de amikor a sziklákon átjutva
valóban elérjük a napfényben csillámló tengert, az már az ünnep fénypontja, a
beteljesülés.
Ha az út az
ünnep, a megérkezés maga a katarzis. Olyan, mintha Richard Strauss Imígyen
szóla Zarathustra című szimfonikus költeményének nyitánya dübörögne minden
porcikánkban. Sejtelmes vibrálással, a fokozódóan erősödő fúvósok testben és
lélekben is éreztetik, közvetítik, hogy valami jelentőségteljes dolog felé
közelítünk, s amikor az egyre erőteljesebb futamok elérik abszolút magasságukat,
hangokból álló tűzijátékcsillagok reppennek szét képzeletünkben. Lehet, hogy
Strauss is az Adriára igyekezett valójában, s nem is a napfelkelte ihlette az
üstdobokkal szívdobbanásokat idéző dallam megírására?
Sokszor
gondolkodtam azon, hogy miként is lehet leírni a tenger és a beleolvadó ég
kékjét. Mert az, hogy kék, önmagában puszta színmeghatározásként édeskevés. Azt
az árnyalatot, vagy még inkább árnyalatok egymásba fonódó kavalkádját egy jobb
festő minden bizonnyal hűen vissza tudná adni, de leírni, szavakkal megfesteni
szinte képtelenség.
Azt a kéket,
amiben az azúr és a türkiz úgy olvad össze, hogy összegabalyodik az acélos,
már-már szürkés árnyalatokkal, s vakítóvá teszi a fehérben játszó hullámokkal.
Soha nem egyszínű, egyféle vagy egyetlen színhez kötődő. Amikor a hegyekből
leereszkedsz, a madártávlat még egyfajta kékesszürke acélos felületet láttat.
Ahogy közelítesz a partokhoz, s a szemmagasságod már alig emelkedik a horizont
fölé, a türkizkék, az azúrkék, a jade-, a smaragd- meg a tengerzöld, no meg a
világoskék, sőt az áttetsző fehér változatai tűnnek a szemed elé. Ha homokpadok
feletti vékony vízréteget látsz, ott szinte fehérbe hajlóan halványkék és
áttetsző a tenger. Ha tengerifű vagy moszatok tapadnak a víz alatti sziklás
hasadékokba, többféle zöldes, sőt halványan barnás árnyalatot látsz. Mélyebb
rétegek fölött egy csónakból a kékes-zöldes összeolvadás bizonyítékára lelsz, s
ha áthatolhatatlan mélység fölé kerülsz, éles acélszínű szürkeségbe hajlik a
víz színe.
A horvátok
egyébként soha nem mondják vagy kérdezik, hogy milyen a víz, ők a tengerről beszélnek. Kakvo je more? Milyen a tenger? Ez a kérdés, mert a tenger megszemélyesítés nélkül
is többet jelent minden másnál. Aki ott él, annak egyszerre jelent életet és
halált, megnyugvást és tragédiát, pihenést és munkát, örömet és bánatot,
vigasztalást és indulatokat, messzeségbe vezető utat és áttörhetetlen akadályt.
Nekünk,
szárazföldi lényeknek, akiknek nem adatott meg, hogy jó sorsunk vagy egy
eltévedt gólya a tenger mellé pottyantson születésünkkor, az év nagy részében
vágyakozást jelent. A tengeri élet más értelmezését csak akkor érthetjük meg és
élhetjük át, ha hosszabb-rövidebb időre lehorgonyzunk valahol a parton vagy az
ezernyi sziget valamelyikén. És ha élni tudsz a lehetőségekkel, a kínálat
óriási! Az Adria olyan változatosságot biztosít, olyan természeti csodákat
rejt, amikkel nem lehet betelni. Választani is nehéz, hogy a sziklák közt
hullámoktól kivésett, viharoktól tépett kövek oldalában, a tengerből laposan
kibukkanó homokpadok közelében, vagy egy parttól távolinak tűnő sziget
píneákkal árnyékot teremtő partján találod meg a keresett szépséget és
nyugalmat. Az élet romantikusnak, soha véget nem érőnek tűnő oldalát.
Megpróbálok
segíteni, hátha tudok olyan helyekről mesélni, amiket még nem láttál. Vagy nem
úgy láttad, ahogy érdemes.
***
Mennyei ízű
juhsajt, a kertben termett friss paradicsom, saját termésű olívaolaj és
illatozó friss kenyér. Ha csak ennyi, és semmi több nem lenne a kínálatában a
malinskai kis vendéglőnek, akkor sem szabad elkerülnie annak, aki a jellegzetes
horvát ízekre, kedves vendéglátásra, jóféle harapni- és innivalóra vágyik.
A betérő egy, a
zajos főutaktól kissé elhúzó mellékúton fekszik, a krk-szigeti Malinska
határában. Konoba pod
murvu,
azaz vendéglő az eperfa alatt – ez a tábla áll a falon. Öreg, kőből rakott az
épület, amelyben a nyári forróságban hűs terasz, a téli hidegben nyílt lángú
kandalló mellett kínál helyet a vendégeinek Anton Filipič és felesége.
Az idős, jó
kedélyű házigazda kockás abroszt terít a faasztalra, s pillanatokon belül
megjelenik a dúsan megrakott tálakkal, pedig csak egy kis kóstolót kínál. Az
asztalra frissen szedett, lédús paradicsomszeletek kerülnek, egy másik tálban a
kissé márványos erezetű, a félkeménynél valamivel erősebb juhsajtszeletek
kelletik magukat, s mindezt a kemencéből nemrég kihúzott fehérkenyér és zöldes
aranyszínben csillogó olívaolaj kíséri. Ha nem volnék éhes, akkor sem tudnék
ellenállni a tisztán házias, egyszerű harapnivalóknak, pedig az étlap még
számos ínyencséget ígér. Bárány- és kecskeételek sorakoznak, de a Krkön helyi
specialitásnak számító šurlice tészta – vékony, kézzel
sodort csőtésztáról van szó – ugyancsak megtalálható.
Azért én a
juhsajttal elbíbelődnék még egy kicsit. Nincs jobb annál, mint amit szakértő
kezekkel, házilag állítanak elő! Anton és felesége még azt is megengedi, hogy
bepillantsunk az érlelőkamrába, ahol folyamatos tizenhét Celsius-fokos
hőmérsékleten és hetvenöt százalékos páratartalom mellett készül az ízletes
táplálék. Nagyjából egykilós gurigákban állnak a polcokon a már kissé barna
héjú sajtok. Anton azt mondja: ami világosabb színű, az nagyjából egy hónapja
készült, s most már fogyasztható. A sötétebb barnára érett héj alatt valamivel
markánsabb az íz, az már hónapok óta érlelődik. Nem termelnek eladásra, amit
fáradságos munkával előállítanak, azt kizárólag a vendéglő asztalain tálalják
fel.
És micsoda ízek
ezek! Pontosan olyan, amilyennek az én ízlésem szerint lennie kell: enyhén sós,
kissé omlós, de azért haraphatóan kemény. A juh tejét gyakorlatilag fűszerezni
sem kell, mert a hegyi legelőkön, a megszámlálhatatlanul sokféle fűszernövényt
legelik, amit a bóra által felkavart sós tengervíz permetez. Ettől válik olyan
utánozhatatlan ízűvé és illatúvá a juhsajt. A házi olívaolajjal, a lédús
paradicsommal és a friss kenyérrel pedig egyszerűen fenséges!
Azt már Nedo meséli, hogy az olívaolaj termelése csak az utóbbi
években lett felkapott tevékenység Horvátországban. Készítik már évszázadok
óta, de az értékeire nem mindig figyeltek oda, manapság azonban már egyre több
helyen állítanak elő világszínvonalú minőséget jelentő olajakat.
Milliónyi olajfa
található Horvátországban, de hogy a terméséből kiváló olaj legyen, kemény
munkát követel a tulajdonosától. A fák ugyan szinte igénytelenek, több száz
éves korukban is bőséggel teremnek, de csak ha figyelnek is rájuk. Egyre több
helyen látom a friss telepítéseket a házak körül, de sokan az elhagyatott,
elhanyagolt ligeteket is újjáélesztik. Megtisztítják a fák környékét, lemetszik
az elhalt ágakat, hogy új hajtások növesztésére késztessék az alvó fákat.
Aki jó
olívaolajat akar termelni, késő ősszel vagy télen szüretel, mikor már itt-ott
feketére érett néhány bogyó, de többségében aranyzöld színben pompáznak a
szemek. Sok múlik az időjáráson, mert bár az olíva szárazságtűrő, a kevés
csapadékot megsínyli a termés. Az időjárás például 2010-ben nem volt a legjobb
a fürdőzők szempontjából, mert többször volt hűvösebb, esősebb időszak a nyári
hónapok alatt, az olajfák azonban kiváló minőségű és mennyiségű termést hoztak.
Rá egy évre a nyaralók örülhettek a hosszú, forró nyárnak, a fák viszont csak
kevesebb gyümölccsel vészelték át ezt az évszakot, 2012 őszére pedig rekordtermést
érlelt a napsütés.
Szüret után a
bogyók egyből a présbe kerülnek, általában tizenhat-tizennyolc kilogramm kell
egyetlen liter szűz, vagyis hidegen préselt olaj elkészítéséhez. Ha szárazabb
volt a nyár, akár húsz kiló is kell egy liternyi aranyzöld folyadékhoz. Ami
minden mediterrán étel alapja, az egészség megőrzésének titka, a finom ízek
elengedhetetlen hozzávalója.