…mert nem
férhetett bele.
Újabb történetek,
helyzetek, sztorik, ötletek és rejtett kincsek az Adriáról.
Szédület fent és lent
Ebben a barlangban az emberiség európai történetének minden nyoma egy helyen található! Nincs még egy ilyen hely a mediterrán térségben, ahol harmincötezer évre visszamenőleg szinte minden jelentős állomását megismerhetjük az ember fejlődésének – ecsetelte érezhető, de nem alap nélküli elfogódottsággal Dinko, hogy hol is vagyunk éppen.
Korčula második
legnagyobb településén, Vela Lukában járunk. Az egykori halászfalu fölé
magasodik az a hegy, aminek tetején található egy felülről több helyen áttört
sziklabarlang, a Vela Spila. Gyalog fel lehet
kaptatni a hegyoldalban, betonozott járda visz felfelé, s néhány kuna ellenében
bárki beléphet a fantasztikus akusztikájú sziklaterembe. A tenger szintjétől
úgy százhúsz méter magasan vagyunk, s a barlang alig ötven méter hosszú. Mint
egy nagy kupolás boltív, úgy magasodik fölénk a nem egészen húsz méter magas
„tető”, rajta néhány sziklahasadékkal. Kissé olyan, mintha templomba érkeztünk
volna. A régészeknek mindenesetre ez valóban az emberiség múltja előtt
tisztelgő szent hely.
Dinko
régészprofesszorként évtizedek óta kutatja a barlangot, ahol irdatlan
mennyiségű leletet tártak fel már eddig is, de hogy mi minden van még lejjebb,
az további évtizedek rejtvénye. A Cambridge-i Egyetem kutatói is támogatják és
részt vesznek az itteni ásatásokban, mert már az eddigiekből is
következtethető, hogy az egymásra rakódott rétegek óriási információhalmazt
jelentenek.
– Olyan ez, mint
egy könyv. Minden réteg egy-egy új lap abból a harmincötezer évből, amióta az
ember megjelent Európában – lelkendezik a régész. S hogy hány oldalt „olvastak”
el eddig ebből a könyvből? Ha azt vesszük, hogy a talajszinttől tizenegy méter
mélyre ástak, az mostanáig nagyjából tizenegyezer évet jelent. Egy méter ezer
év. Mutatja, hogy egy szürke vonal jelzi a rétegekben, hol ért véget a
jégkorszak, amikor még a mostani ponttól úgy harminc kilométerre volt a tenger!
(Ma meg szinte beleugorhatunk a hegyoldalról a vela lukai öbölbe…) Megtalálták
egy kilencezer éves férfi és egy gyerek csontvázát összebújva. Bivaly és
halcsontokat, de rókáét is, amiből azt állapították meg, hogy a ravaszdit is
szívesen fogyasztották. A laikusnak hihetetlenül hangzik, de egyetlen
köbméternyi kiásott földben négy-ötezer szerszámot és tizenötezer csontdarabot
lehet találni! Ezek egy része a helyi múzeumban látható, de még tízezerszámra
akad feldolgozatlan maradvány. És negyven év alatt a barlang leleteinek talán a
három százalékát sikerült feltárni!
*
Nem túlzás: ha
tiszta idő van, akár száz kilométerre is ellátni a Kamenjak hegycsúcsáról, ami kétszázötven méterre magasodik a
tenger szintje fölé. Az Adria partjától alig két kilométerre lehetünk, ezért
aztán lenyűgöző a panoráma az előttünk elterülő több mint harminc
kisebb-nagyobb szigetre, a part oldalában álló hegyekre, meg persze az előttünk
simuló Vrana-tóra. Ez, a Biograd közelében elterülő vízfelület Horvátország
legnagyobb édesvizű tava. Természeti paradicsom, madárrezervátum, amire innen
fentről, egy alig pár éve épült kilátóból is rá lehet csodálkozni.
Ivo mutatta meg Biograd –
vagyis az egykor Könyves Kálmánt is megkoronázó Tengerfehérvár – idegenforgalmi
szervezetének egyik büszkeségét. Látogatóközpont, növénybemutató tanösvény és
egy látványos pihenőhely egyben a sziklarengetegben. Már az ide vezető út is
érdekességekkel teli. Vrana településén például egy
középkori vár csipkés bástyáiba botlunk közvetlenül az út mellett, de itt áll
egy török kori szultáni palota romja, ami még lepusztultan is egy sajátos
világot idéz. De Ivo közben arról is mesél, hogy a környék szigeteinek egyike
Horvátország sokat fényképezett nevezetessége. A Bisage nevű kicsiny kődarab részben magántulajdonban van, de
a magasból mindenki ráismer erre a szigetre, szinte szabályos szív alakja
miatt.
Közben felérünk
a hegytetőre, a jellegzetes kőházként megépített látogatóközpont mellett egy
aprócska emlékkápolnát is találunk, ami titkokat és egy szakadékot rejt.
Kívülről nem is gondolná senki, hogy a családi háznál is kisebb építményben egy
legszélesebb pontján legfeljebb másfél méteres, csakhogy majdnem hatvan méter
mély szurdok is található! Vallási zarándokhely, ezért kálvária vezet a
bejáratához. A szurdok ugyanis egy tragédia helyszíne: a második világháború
idején több mint száz kivégzett partizán holttestét dobták le az alig embernyi
széles szakadékba. Aki kíváncsi a természet mélységes csodájának és az ember
szűnni nem akaró pusztítási vágyának közös történetére, annak fotók és más
dokumentumok is megidézik a borzalmakat.
***
Botrányból luxusba
Vir? Felejtsék
el! Mármint azt a képet, ami még korábbról él bárkiben erről a szigetről.
Legfőképpen 2006-ból.
Sok magyar
turistának emlékezetes marad az az esztendő. Azoknak legalábbis, akik a
dalmáciai Vir-szigeten kisebb-nagyobb apartmanokkal rendelkeztek. Azon a
tavaszon ugyanis markolókkal, buldózerekkel felvértezve tucatszám rombolták le
a horvát hatóságok a Zadarhoz közeli szigeten engedély nélkül épült házakat. A
sokszor zsebkendőnyi telkeken felhúzott, vízzel is csak a lapos tetőn
elhelyezett tartályokból ellátott apartmanokat a munkagépek olyan ügyesen
dózerolták el, hogy a jelzésszerű kőkerítéseket háborítatlanul hagyták. Már ha
valaki értékelte egyáltalán ezt a körültekintő munkamódszert…
Sokaknak,
nemcsak magyaroknak fájt a rombolás, amit azonban többszöri figyelmeztetés is
megelőzött. De senki nem vette ezeket komolyan! Sem az ingatlanforgalmazók,
akik minden ügyfélre rátukmálták az olcsónak tűnő telkeket, sem azok a pórul
jártak, akik mások vagy saját ügyeskedésük miatt tetemes kárt szenvedtek. Ebben
a helyiek is ludasak voltak, mert rendezési terve elég régóta nem volt a
szigetnek.
Őszintén szólva,
Vir ma sem a legszebb település. Az utóbbi egy-két évtizedben hatalmas számban
felhúzott aprócska vagy nagyobbacska házak sűrűjében nincs az a tipikus
tengerparti érzése az arra járónak. Sok-sok ház kevés ízléssel, egy-egy épület
szinte csak egy garázsnyi méretű telken szorong. De mára legalább rendeződött
az ingatlanok helyzete. És megpróbálják Vir rossz hírét feledtetni.
Zdenko, a helyi turisztikai
szervezet igazgatója nem kis büszkeséggel taglalja, hogy az elmúlt években mi
mindent tettek az egykor botrányos hírű település új imázsának megteremtéséért.
A több mint 21 ezer – ebből ezernél is több magyar tulajdonú! – ingatlannal
beépített szigeten több mint 30 kilométernyi új utat építettek. Zadar felé
kerékpárutat, a központban pedig egy 150 szobás szállodát és
sportlétesítményeket terveznek építeni. Kialakítottak egy diffúz szállodának
nevezett szállásformát, ami nem más, mint a magánapartmanok közös működtetése.
Van egy recepció, ahonnan elvihető a kulcs, gondoskodnak a takarításról,
szükség szerint megszervezik az étkezést, de más szolgáltatásról is
gondoskodnak.
De a legnagyobb
dobása a sziget-falunak, hogy bérbe vették az államtól a part mentén álló, több
mint 130 éves világítótornyot, ahol luxusszállodát alakítottak ki! Az
ötcsillagos Lanterna mindössze négy szobát és nyolc ágyat kínál, tehát
méreteiből is adódóan nem lehet tömegszállónak nevezni. Az utolsó lakóháztól öt
kilométernyi távolságra áll, saját strandja, úszómedencéje, jakuzzija van,
ellátták wifivel is. Öko a működése, azaz ciszternából nyerik a vizet és
napelemmel termelik az áramot.
Csodálatos,
nyugalmas, nem mindennapi szálláslehetőség, persze nem mindennapi áron.
Félmillió eurós költséggel alakították ki, és a számítások szerint öt év alatt
megtérül a befektetésük. Ehhez azonban azt is tudni kell, hogy egyetlen hétre
több mint tízezer euró az apró luxushotelben a szállás díja. Már 2012-ban, az
átalakítás idején fogadtak vendégeket, igaz, akkor még harmadáron. Zdenko azt
is elárulta: elsőként magyarok laktak a világítótoronyban.
*
S ha már a
luxusnál tartunk, van egy felülmúlhatatlan élményem…
Aprócska tálcán
egy kis kerek porcelántányért és egy még kisebb üvegpoharat tett elém a
repülőgép lehajtható asztalkájára a stewardess. Bambuszpálcikára feltűzött
szárított dalmát sonka, egy kocka kecskesajt és egy olívabogyó, ennyi billeget
a kistányérban, a desszertes pohárban pedig vaníliás puding, a tetején pár
darab erdei gyümölcs. A Croatia Airlines business osztályán, Zágrábból
Dubrovnikba repülve kaptam ebédre ezt a pár falatot, de a Bombardier ATR
72-esével megtett alig negyven perces út alatt nagyobb lakomára amúgy sem lett
volna idő. Viszont ennél gyorsabb és kényelmesebb úton aligha lehet eljutni a
világ egyik legszebb városába. Főleg, ha meghívásra érkezik az ember.
A tényleg
rövidke repülőút végén pillanatok alatt beérünk a terminálépületbe, a
kézipoggyászommal már sétálhatok is ki a fogadócsarnokba a körülöttem zsongó
brit, német, francia meg osztrák utassal együtt. Mint a világ minden
repülőterén, itt is egymást túlkiabálva lobogtatják nevekkel ellátott tábláikat
a vendégeikre váró sofőrök. A tömegtől félrehúzódva áll egyedül egy jó ötvenes
férfi, lazán lóbálva egy kartont „Mr. Lendvai” felirattal. Ahogy jelzem neki,
hogy itt volnék, máris kikapja a kezemből a gurulós csomagot, de ugyanazzal a
lendülettel el is hadarja, hogy a kijárat előtt várjak, máris érkezik a sofőr,
akit értem küldtek. Csak egy perc telik el, mire a zsibongó taxiplaccon megáll
előttem egy fiatal férfi, átveszi a csomagot az idősebbtől, és már invitál is
az autók sokasága felé. Egy fényesre suvickolt, csillogóan fekete Mercedeshez
vezet. A bőröndömet gyors mozdulattal a csomagtartóba helyezi, s már ugrik,
hogy a jobb hátsó ajtót kinyitva az autóba ültessen.
Zavarba ejtő a
kiszolgálás, és még csak most érkeztem! Ha nem láttam volna a saját nevemet,
azt hihetném, hogy összekevertek valami messziről jött filmsztárral…
A repülőtértől
Dubrovnik még húsz kilométerre sincs. Az út végig a tengerpart felett, a
hegyoldalba vágott utakon kanyarog, villák, apartmanok, hotelek sokasága
között. Fülledt kora nyári melegben suhanunk a bőrüléses limuzinnal, s a
láthatóan rutinos sofőr alig negyedóra múlva bekanyarodik a város legrégebbi és
talán ma is legelegánsabb szállodája elé. A tetőszinten kirakott neve már
messziről jól olvasható: Hilton Imperial Dubrovnik.
Nincs rá időm,
se lehetőségem, hogy szájtátva nézelődjek, a forgóajtón begurulva már a
recepciós pult előtt állok, hogy becsekkoljak, és a számomra foglalt szoba
kulcsát elkérjem. (Pontosítok: kulcsot már itt sem használnak, csupán egy
kódolt mágneskártya nyitja a szobaajtót.) De mielőtt felmennék, a menedzser
szeretne találkozni velem, hogy megismerjen – közli a recepciós, s közben int a
londinernek, hogy addig vigye fel a szobámba a bőröndömet.
Aztán már
érkezik is Krishanta, a szálloda üzemeltetési
igazgatója, aki érdeklődően faggat arról, mit is csinálok ezekben a napokban
Dubrovnikban. Láthatóan nem udvariasságból kérdezősködik, inkább segíteni szeretne
egy nála vendégeskedő újságírónak, hogy olyan élményeket szerezzen, ami újabb
ihletet adhat, és viheti a hotel, meg a város jó hírét. Nem kell engem
bíztatni! Csak olyan jelzőket találok a szállodára, a kényelmes szobára, az
étkezésre meg a kiszolgálásra, ami talán csupa közhely: pazar, pompás,
páratlan. A lassan 120 éves falak ma is sugározzák magukból az eleganciát,
bizonyítva, hogy milyen lehetett egykoron az uralkodók, főurak, mágnások és
hírességek átmeneti otthona.
Három nappal
később a közeli Cavtatban szintén ötcsillagos hotelben láttak vendégül. A Hotel
Croatia a Hiltonhoz képest egy másik világ. Nem az óváros közepén, hanem a
tengerparti sziklákon áll, messze kimagaslik a hegyoldalból, mégis belesimul a
környezetbe. Tágas terei, fényűző méretei letaglózóak, a hallban egy
futballpálya is elférne. Az uszoda sós vizének kellemesen zsongító csobogása
igencsak marasztaló. A szobám erkélyéről a tengertől és az égtől kéklő végtelen
horizontot bámulva olyan érzésem támad, mintha szabadon tudnék repülni,
hasítani a fodrozódó víz felett…
Ha az árak
esetleg érdekelnek valakit: a patinás Hiltonban nagyjából 400 eurót kellett
volna fizetnem egy éjszakára, a Hotel Croatia modern szobájáért több mint
500-at.
De az élmények
és az érzések megfizethetetlenek.
***
Sziklából saláta?
Enyhén ecetes az
íze, szétharapva kicsit olyan, mintha egy zöldborsó megfőzött vastag hüvelyét
rágnám. Alig pár centiméteres húsos levelei vannak, és a tányérban inkább
barnás, mint zöldes színe van. És ami még fontos: általában halételek mellett
csúszkál köretként vagy ehető dekorációként feltálalva.
Ez a különleges
finomság horvátul a motar névre hallgat, ami ebben a
formájában valószínűleg nem sokat mond. Pedig mindenki ismeri, még az is, aki
soha nem eszik halételeket, de rendszeresen jár a tengerparton. Magyarul
tengeri (édes)köménynek hívhatjuk ezt a sajátos ízű köretet, aminek elkészítési
módjáról Jelena beszélt nekem Orebič-ben.
Ahogy mesélte, rendkívül egyszerű receptje van. A növényt alaposan meg kell
mosni, majd ecetes vízben megfőzni. Amikor forr, kell bele egy kis só. Forralás
után hagyni kell, hogy a levében lehűljön, így 24 órával később már ehető is.
Ha későbbre tartalékoljuk, akkor ugyanebben a lében befőttesüvegbe zárva sokáig
eláll. Salátaként vagy köretként kedvelik a dalmát partokon, leginkább
grillezett halak és főtt húsok mellé.
Azt pedig nem
véletlenül állítottam, hogy ezt a különlegességet az Adriára járók közül nagy
valószínűséggel mindenki ismeri. A motar vagy tengeri kömény ugyanis vadon nő a
parti sziklákon! Sőt, mivel olyan sok van belőle, elsőre jellegtelen
gyomnövénynek adja ki magát, ami feltűnés nélkül foglalja el a kövek réseit.
Amikor strandolni megyünk, kikerülhetetlenül ott terpeszkedik a fehér sziklák
réseiben vagy a part menti sétányok kőből rakott alapjainak üregeiben. A pár
centiméteres, háromszög hasábhoz hasonlatos levelei természetes élőhelyükön
viaszosan, kékeszöld színben pompáznak. Amikor virágozni kezd, vékony szárat
növeszt, aminek végén kehelyként terül szét a sárgásfehér virág, ami később
megszárad, hogy szétszórja a magjait. Ilyenkor, virágba borulva hasonlít
leginkább a köményre.
Hosszú évekig
nem tudtam arról, hogy ennek a sziklák között szedett növénynek a levelét
eszem.
***
Alagút a helikopterleszállóhoz
Hosszú és
meglehetősen széles, akár két kocsinak is elég hely tátong előttünk az
alagútban. A vágat a hegy közepén nagyjából négyszáz méter hosszú, úgyhogy a
legnagyobb jóindulattal sem látom a végét, csupán az egyre mélyülő feketeséget,
meg egy apró fényes pontot a nagyon távolban. Fani autójában, egy szerénytelen Audi Q7-esben ülünk, hogy
keresztülvágjunk az alagúton, mert annak végén tudja megmutatni, micsoda
értékeket rejt a hegy túloldala.
A
Pelješac-félszigeten vagyunk, a mali plavac szőlőfajta termővidékén, ahol a
messzeföldön híres dingač-ot állítják elő. Ahogy
vendéglátóm szavaiból kiveszem, ez a bor a nemzeti büszkeség része. Különleges
a termővidéke, sajátos az aromája – és borsos az ára. Az alagutat is miatta
építették!
A sziklás
hegyoldalban évszázadok óta termesztik a mali plavac fajtát, ami valószínűleg
igencsak szívós szőlő lehet. A csupasz köveken kívül ugyanis alig látni
termőföldet. Kordonok, oszlopsorok egyáltalán nem jellemzők az itteni
szőlőültetvényekre, a helikopterleszállók viszont annál inkább, de ezekről majd
később.
Amíg hallgatom a
dingač alapját adó szőlő történetét, Fani már át is ér velem a hosszú alagúton.
Közben azt is elmondja, hogy az itt tevékenykedő termelők lovakkal, de
leginkább szamárháton tudták csak megtenni az utat az ültetvényeikre a szárazföld
felől, majd a leszüretelt gyümölcsöt ugyanígy, a hegygerincen átvágva lehetett
csak iszonyatos erőfeszítések árán a feldolgozókba szállítani. Keserves utak
voltak ezek, mígnem összefogtak a gazdák, és 1970-ben saját maguk kiásatták a
dingač-alagutat. És ahogy kibukkanunk belőle a verőfénybe, a vakítóan kék
tengeren kívül csak végeláthatatlan hosszan kacskaringózó szőlőültetvényeket
látni.
A Skaramuča család birtokán hajtunk keresztül, de a „hajtás” ide
meglehetősen túlzó kifejezés, jobb inkább araszolgatásról beszélni. A
tengerszinttől több száz méter magasan, a hegyoldalban kivájt utakon ugyanis
hiába van beton vagy aszfalt, a kacskaringós, szűk ösvények mégsem autópályák.
Amikor pedig még magasabbra kapaszkodunk, a szerpentinként megépített utak éles
kanyarjaiban még a terepjáróval is meg kell állni, visszatolatni, majd
visszaváltani a sebességet, hogy biztonsággal felérjünk a szőlőben álló apró,
kőből épült vendégházhoz. Ahogy a szőlők mellett, úgy az út szélén sincs
kordon, ha itt lecsúszik valaki, aligha áll meg az aljáig. Így már érthető,
hogy miért kellett a vendégház mellé helikopterleszállót is építeni. Fani
magyarázata csak annyi: a vevőkörük igényli, hogy könnyen és kényelmesen
ellátogathassanak a borkészítőkhöz. A Skaramuča família borait ugyanis az
Egyesült Államokba, Svájcba, Németországba és Ausztriába viszik, de a hazai,
vagyis horvát üzletláncok is árusítják.
A családi birtok
húszhektáros és nagyjából százötvenezer (!) tőkét jelent. Dél-Dalmácia egyik
legnagyobb borászatát üzemeltetik, és a minőségre adva csakis fahordós
érleléssel állítják elő a dingač-ot. Egyetlen tőkéről alig fél kilogrammnyit
lehet szüretelni, vagyis nem éppen bőtermő fajta, ami ezen a vidéken persze nem
csoda.
Amint
visszacsúszkálunk a remek kilátású szőlőből, az alagutat elhagyva egy aprócska
falu felé vesszük az irányt. Oskorusno a legtöbb térképen nem is szerepel,
pedig a világban egyre jobban ismert az itt működő Saint Hills borászat. Egy
nyolcvan évvel ezelőtt iskolának épült hatalmas kőépülethez érünk, ami ma már inkább
egy toszkán kastélyhoz hasonlít. Csupán 2006 óta foglalkozik itt borkészítéssel
az egyik leggazdagabb horvát üzletember, Ernesto Tolj, aki ugyancsak családi
vállalkozásban vágott bele az érlelésbe. Nem kicsinyeskedett! Ahogy unokaöccse
körbevezet a patikatisztaságú, hipermodern eszközökkel és franciás eleganciával
berendezett, félig a gránitba vájt üzemben és környezetében, csak szájtátva
bámulok. Bioüzem ez, semmiféle vegyi anyagot nem használnak a borkészítés
során. A fémtartályok franciák, a fahordók franciák, a technológia francia. A
vendégeknek kialakított apró luxusapartman valahányadik Lajos francia király
korát idézi, a talán húsz férőhelyes étterem pincérei Franciaországban
tanultak. És ha ez nem elég, a világ egyik sztárborásza, Michel Roland adja a szakmai alapot a
Saint Hills működéséhez. Ő kóstol, véleményez, bírál és dönt, hogy miből lehet
jó bor. Aminek meg is kérik az árát: egy limitált szériás, platina címkével
ellátott üvegért nem kevesebb mint ötszáz eurót kell fizetni! Az ár ebben az
esetben nem a meggazdagodást szolgálja, a bevétel teljes egészét egy zágrábi
gyermekalapítvány támogatására fordítják.
És majdnem
elfelejtettem: amikor ott jártam, a szabadtéri úszómedence és a
helikopterleszálló még nem volt kész, de már javában dolgoztak rajta…